2009. március 10., kedd

Vezetett túra a Pogány-Rózsás erdőrezervátumban

Ismét egy remek írás született Szabolcs jóvoltából, köszönjük neki!

"...
Évek óta nem látott mennyiségű hó fogadott minket Királyházán. Előkerültek a kamáslik és az előrelátóbbak hátizsákjáról a hótalpak is. Rövid készülődés után végre ráléptünk az eleinte barátságosan emelkedő P-sáv jelzésre. Alig néhány hete, az akkor leginkább március végét idéző időjárás következtében még hangos madárdal örvendeztette az erdőt bújókat. Február első hetében már énekelt a citromsármány a Suta-berki-nyiladékban, éjszaka a Spartacus kulcsosház közelében szólt a macskabagoly, a fakopáncsok hangos dobolással jelezték revírjeik határait a betolakodóknak, s a Szent Mihály-hegy déli, Dunára tekintő lejtőin pedig a som sárga virágrügyei szívták türelmetlenül magukba a napfényt. Ma ismét fehér csend és a Rakottyás-patak halk csobogása vett körül minket - a tél pár napra visszatért és mindenki számára jelezte, hogy amíg kedve tartja, addig itt ő a házigazda.
Kényelmes tempóban érkeztünk a Tűzköves-forráshoz, majd a sziklafalakról lelógó méretes jégcsapok látványát mellőzve rövidesen megkezdtük a combos szintezést a Nagy-Mána-bérc alján. Ezen a szakaszon található a fiatalon, munka közben szerencsétlenül járt természetfotós, Dr. Tóth Péter megható emlékműve.
A Börzsöny talán egyik legszebb természetes kilátópontja tárult elénk a Nagy-Mána keskeny, csupasz gerincén. Szemben a Pogányvár meredek háta, alattunk a mélyben a Rózsás-patak völgye és az erdőrezervátum. Vadregényes táj! Érdemes ide szeptember derekán feljönni, amikor a völgyben mozgó szarvasbikák bőgésétől hangos a vidék!
Nagyjából két kilométer emelkedő várt még ránk. Az 50 cm mély szűz hóban nehézkes volt az előrejutás, pedig a sor elején becsületesen rúgták a hegyet "hómunkásaink", akik amennyire tudták, kitaposták az utat a többieknek.
A 700 méter feletti régióra jellemző montán bükkösök között kanyarog a nem jelzett, csak engedéllyel látogatható, a Sasfészek-bércet és a Pogányvár gerincét a völgytetőn át összekötő Marcika út, ami egyúttal a Pogány-Rózsás erdőrezervátum felső határát is jelenti.
Mellettünk közvetlenül kezdődik a védőzóna (kb.300 ha), mely körülveszi a belső, úgynevezett magterületet (91 ha).
Az erdőrezervátumok (egészen pontosan erdei ökoszisztéma rezervátumok) nem egyszerűen fokozottan védett erdőterületek. Létrejöttüket a természetes, vagy természetközeli erdei életközösségek egészének megóvása indokolta, ezáltal a bennük zajló ökológiai, valamint evolúciós folyamatok minden erdészeti beavatkozás és egyéb zavarások kiküszöbölésével, szabadon érvényesülhetnek. Területükön - ahol mindenféle emberi tevékenység tilos - nem egykorú erdőket találunk, hanem a magoncoktól az összeroppanó idős fákig, lábon álló korhadó fatörzsekig minden életszakasz nyomon követhető. Éppen az utóbbiakra van szüksége például a fokozottan védett, az erdőminőséget jól jelölő fajnak, a fehérhátú fakopáncsnak is. A hazánkban költő párok száma örvendetesen gyarapodik, az 1980-ban becsült 150 párról jelenleg körülbelül 300-ra növekedett. A Börzsönyben stabil állománya jött létre az utóbbi évtizedekben. Kedveli az idős bükk állományokat, ahol viszonylag gyakran találkozhatunk vele. Jómagam januárban figyelhettem meg egy hím példányt, miközben a MME Börzsönyi Helyi Csoportjának egyik énekesmadár odútelepét rendezgettem a Magas-Börzsöny egy másik vidékén.
Az erdőrezervátumok látogatása az erdő- és természetvédelmi törvény értelmében igen korlátozott, csak kis létszámú csoportokban, meghatározott útvonalon és a területen működő nemzeti park igazgatósága révén kijelölt kísérővel lehetséges, ezt tartsuk szem előtt! Vigyázzunk ezekre a ma már igencsak ritka értékeinkre!
A csúcsragadozók hiánya miatt a vadkárokozást megelőzendő, a nagyvad vadászata engedélyezett, de ez is csak szintén szigorúan szabályozott keretek között.

Az Északi-középhegységben ugyan jelenleg több, Szlovákiából elkóborolt, az ökológiai folyosókon átjött hiúzt is megfigyeltek, de létszámuk nagyon kevés.
A legnehezebb szakaszon már túljutottunk, megkezdhettük az ereszkedést a Rózsás-patak völgyébe. Felettünk magasodott a Pogányvár, melyet ezúttal nem látogattunk meg. A hegy nevét minden bizonnyal a területén található, 2,71 ha-os, késő bronzkori (Kr.e. 1500-800 k) földvárról kapta. Sáncai ma is jól kivehetőek, egy szakaszon a P-háromszög jelzésű turistaút is rajtuk vezet. Leginkább tavasszal és ősszel kerülhetnek szemünk elé a földön heverő háromezer éves cserépedény töredékek, köztük bütyökfüles-, valamint egyszerű motívumokkal, ujjbenyomkodásos technikával díszített edények maradványai is. Vajon hogy nézhettek ki, milyenek voltak hétköznapjaik, miért érezték szükségét annak ezek az emberek, hogy ilyen eldugott helyen telepedjenek le? Egyszer talán kerül elégséges pénz egy nagyszabású régészeti feltárásra, mindenesetre megérdemelné a törődést és a kutatásokat ez a vár.
Lent a völgyben nem könnyítette a mozgásunkat a sok kidőlt, korhadó fatörzs - ilyennek kell elképzelni az erdőt, amit ember még nem művelt. Hamarosan egy düledező kunyhó mellett haladtunk el, ezt is - csakúgy, mint a Szent-Gál-földön állót is - Rózsa kunyhóként jelzi a térkép. Utóbbiban hajdan kiváló vadászírónk, Fekete István is megfordult, ottani élményeit egyik szép novellájában örökíti meg.
Lassan, egy régóta nem üzemelő vasút pusztuló nyomvonalán visszatértünk túránk kiinduló pontjához. Kissé fáradtan, de egy nagyon szép napot zárva indultunk hazafelé..."


Forrás: http://www.bthe.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=452

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése